Végtelen szomorú szívvel olvasom, hallom itt is ott is, hogy lám-lám milyen rossz világban élünk! Fiatalok, nyugdíjas idősek, nagyon sokan, mindenféle rangú, rendű ember, veszi a bátorságot, hogy ezt az egész világot, úgy ahogyan van, tudósokkal, művészekkel, államférfiakkal, egyházakkal mindenestől egy kalap alá véve summásan leszólják, mocskolják, ócsárolják. És minderre, – döbbenten látom, – hogy szinte mindenki bólogat, hogy valóban ez az egész világ úgy, ahogyan van rossz, korrupt, mocskos, elvetni való!! Az emberek szinte versenyeznek, hogy ki tud több rosszat mondani a másikról, a világunk minden egyes milliméteréről, jelenről, múltról, jövőről egyaránt!! Feltúrják a pöcegödröket, elébányásszák évszázadok távlatából is a legkisebb rosszat, hogy azt az ünnepi asztalra téve mindenkinek elvegyék az étvágyát, a kedvét az élettől, az alkotó, becsületes munkától. Kedves testvéreim ez a sok siránkozás, leszólás, mocskolódás a gonosz lélek hangja!! A mindent tagadó, Isten művét ócsárló Sátán adja ezt a hangot a világot szidó ember szájába, és sajnos ők gondolkodás nélkül fújják, az éktelen hamis szöveget!! A gonosznak nem volt jó a kezdet kezdetétől semmi, nem volt jó az Éden, nem volt elég jó a Virágvasárnapján Jeruzsálembe bevonuló Jézus Krisztus. Neki soha semmi nem is lesz elég jó, Isten szép ajándékaiból, mert ö a lázadó, az ócsárló, a mindig és mindent tagadó. Az ördög, sajnos munkáját oly eredményesen végzi, hogy nagyon sokan világvégi hangulatban tengetik életüket, várják az önként vállalt semmittevésben az összeomlást, a tétlen elégedetlenkedésben, meddő siránkozásban való megsemmisülést, egyszóval a teremtő Isten kudarcát.
Én hiszek ebben a csodálatos világban!
A tudósok szerint talán 14 milliárd évvel ezelőtt egy maréknyi anyag ősrobbanásából keletkezett a kozmosz, a parányi részecskék egymásra találásából, közösségéből született 4-5 milliárd évvel ezelőtt a naprendszerünk, e földgolyó, mely bár irdatlan sebességgel száguld a világűrbe, mégis békés otthona tudott lenni az életnek, az emberiségnek. Csodásan feltarisznyált világunkban, az ember megtalálta mindazt, mi álmai valóra váltásához szükséges, vasércet, rezet, kőolajat, így szép autókat, repülőket készítve munkánk könnyebb, meglátogathassuk egymást. Bölcs okos mérnökeink munkája kitermeli a föld mélyéből a gázt, hogy praktikus kis kazánok jóvoltából akár egyetlen csomag gyufával átvészeljük a hideg telet... És folytathatnám e szemünk előtt egymásból születő csodák végtelen láncolatának dicséretét, de inkább alázattal leborulok Jézus Krisztus előtt aki kétezer éve nyugtatva, bátorítva így szólt hozzánk: „Atyám mindmáig munkálkodik és én is munkálkodom!" (Jn. 5,17) Igen, én hiszek a jósággal, szeretettel munkálkodó Istenben, hiszem, hogy e földnevű projektjét nem azért indította el, hogy majd egyszer fáradt kezéből kicsúszva visszahulljon az a semmibe. Ő erős kézzel vezet ma is bennünket, világunk megannyi szép vonásán ott ragyog gondoskodó szeretetének a kéznyoma. Ma is hív, bátorít, hogy társai legyünk, vele együtt teremtsük tovább szép világunkat, keresünk irányt a semmiből induló, hosszú utat megtett emberiségnek a következő lépéseihez. Ő azt akarja, hogy találjunk megoldásokat, válaszokat, mert mindig van tovább, van olyan megoldás, mely mindnyájunknak jó, járható út! Igen, hihetetlen hosszú, és csodálatos az az út, melyet maga az élet bejárt e pár milliárd év alatt, nekünk hinnünk kell, hogy még csodálatos távlatok vannak az emberiség előtt. Létünk nem egy vakvágányon vánszorgó, tehetetlen korlátok közé zárt vergődés, nincs előttünk a szárnyalásunkat megtörő áttörhetetlen plafon. Persze, hogy a bennünket bátorító, vigasztaló Isten kudarcára fogadó gonosz megtesz mindent, hogy elbizonytalanodva megtorpanjunk, hogy a megoldást kereső párbeszédek hangját átvegye az acsarkodó gyűlölködés, és a jókedvű munkás hétköznapokat felváltsa a haragtól izzó, egymás torkának eső emberek véres őrjöngése.
Olyan rossz ez a világ?! Kitudná megmondani, hogy ma hány lélek él az emberek irgalmából? Lám ez a rossz világ eltartja a széthullott családok gyermekeit, meleg otthont ad, ruhát, tanszert, mindennapi betevő falatot biztosít nekik, és megszervezi, hogy főiskolára, egyetemre járhassanak. Könyörgünk a gyermekeknek, hogy méltóztassanak tanulni, felnőni oda, hogy saját lábukra állva, önálló életet kezdhessenek. A történelmet ismerő ember előtt világos, hogy hatalmas lépéseket tettünk, teszünk a demokrácia felé, még a mi térségünkben, itt a Balkánon is, hisz nap mind nap élhetőbb ez a világ. Szidjuk az Erdélyi kisebbségi sorsot, pedig még az eldugott kis szórvány falvainkban is az állam magyar nyelven akár egyetlen gyerek számára is fenntart iskolát, fizeti a tanítót, tanárt, hogy nyitogassa a gyermek előtt az ismeretek, a tudás ajtaját, anyanyelvén. Polgármesterek bizalommal felhívnak, és szinte könyörögve kérik, hogy egy egy történelmi épületet, kaszárnyát vegyünk át, segítenek mindenben, hogy az szépen felújítva otthona lehessen a bajba került gyermekeknek, fiataloknak. Egy pár hónappal ezelőtt ott álltunk Szalontán egy szépen felújított gyermekvédelmi központ előtt, hogy Isten áldását kérjük a munkánkra és átadjuk a gyermekeknek. Akkor és ott mondtam, a város polgármestere, a térségnek parlamenti képviselője előtt, hogy soha semmilyen szín alatt nem hittem volna még tíz évvel ezelőtt sem, hogy megérhetem azt, hogy egy hajdani magyar huszárlaktanyát, melyben évtizedekig román katonák laktak, ingyen átadják a gyermekeinknek. És megtörtént a csoda, sőt még támogatást is adtak Bukarestből, teljesen hivatalosan, hogy szépen felújítsuk az épületeket, és abban Isten nevét segítségül híva, anyanyelvünkön gyermekvédelmi otthont indítsunk be! Ott álltunk némán, és körülöttünk, a hajdani kaszárnya udvarán több mind száz gyermek szaladgált, játszadozott, mert a háború fészkéből, a katonák békésen visszavonultak, és mi Isten nevében létrehozhattuk a Béke Királynőjéről elnevezett gyermekvédelmi központot. Mindazok, akik habzó szájjal minden ellen lázadnak, a félelem, a bizonytalanság, a káosz ügyvivői. Természetes, hogy az előttünk tornyosuló gondokat nem szabad lekicsinyelni, de hinnünk kell, hogy azokat türelmes párbeszéddel, nyugodt érveléssel, és kemény kitartó munkával képesek vagyunk megoldani. Bízzunk tudósainkban, nézzünk fel Isten adta tehetséggel rendelkező művészeinkre, hagyjuk, hogy dolgozzanak nyugodtan a hivatalosan megválasztott államférfijaink, és őseink hitét hirdető papjainkkal mi is térdeljünk le világunkat biztos kézzel vezető Istenünk előtt. Higgyünk a holnapban, és mindenki ott, ahova sorsa állította végezze a tőle telhető legjobban a munkáját, ne hagyja, hogy a félelem, a kishitűség kivegye kezünkből a mindennapi feladatokat. A diák tanuljon, képezze magát, bontakoztassa ki testéből, szellemi adottságaiból a legtöbbet maga és a testvérei örömére. És mi felnőttek, seperjük tisztára a saját portánkat, mindenki a maga munkáját végezze, ahogyan a testünkben is a szervek, sejtek végzi mindegyik a maga sajátságos dolgát, bízva abban, ki az életet adta, az jóvégre is tudja vinni mindazt mit elkezdett. Gondviselő Istenünkre számíthatunk, ha bízunk benne, és dolgozunk, hiszem, hogy lesz népünknek, itt Erdélyben autonómiája, és megmarad egységes fejlesztési régiónak a Székelyföld.
Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.

(Forras: erdely.ma)

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.