Isten övéinek ismer bennünket (Évk 16.vas. B. év)

A jól végzett munkának örömmel tölt el. Hiába, nem fölöslegesen telt az idő, hanem van valami kézzel fogható eredménye. Így nem vádolja az embert a benső hang, hanem sokkal inkább elismeri, megdicséri és újabb küzdelemre serkenti. Ebbe könnyen beleillik a mai evangéliumban hallott magatartása az apostoloknak. Könnyű elképzelni, hogy akár egymás szavába vágva újságolják a Mesternek élményeiket, megosztva egymással tapasztalataikat. Ezek között nyilván van jó és rossz is, mindenik az újság benyomásával hat, ezért érdemes arra, hogy róla beszéljenek. Érthető, hogy elfáradtak. Jézus rögtön kínálja nekik a pihenést. Tudja, hogy mi van az emberben, önmaguk számára is kell építkezzenek belőle, ezért szükséges, hogy még gondolkodjanak az élményeiken. Helyzetük furcsasága, hogy nem tudnak magukba lenni, olyan nagy a tömegnek körülöttük a tolongása. Jézus személye a megnyugvás számukra, ahogy viszonyul az emberekhez, ez az ami segíti őket elfogadni a helyzetüket. Egész biztos, hogy amikor „megnyugtatta a tömeget” feléjük is fordult. Együttléte megnyugtatta kudarcaik feldolgozásában, s öröme elmélyítette apostolaiban a jó ügyért vállalt buzgóságukat.
Az ószövetségi olvasmány a mindenkori pásztorokat, elöljárókat, felelős beosztottakat, s köztük a lelki vezetőket figyelmezteti Jeremiás által. Munkájukhoz szükséges a lendület, amit a megszokottság illetve a bensőben lapuló kísértés a lustaságra igyekszik kiölni, kisebbíteni. Olyan kísértések ezek, hogy szinte nem is tudunk ellenük kellőképpen védekezni. Isten az, aki gondunkat viseli, mert ismer bennünket, jobban, mint mi önmagunkat vagy egymást. S mivel Előtte a felelősségünk marad, ezért kell pihenésünk közben elgondolkodnunk azon, hogy hogy végezzük a munkánkat. Milyen a helytállásunk? Ha őszinték vagyunk mindig kerül javítani való, csak éppen alázatunk legyen hozzá.
Szent Pál az efezusi levélben bizakodni tanít, mert arra oktat, hogy Jézusban Isten közelébe kerülhetünk. Ha valami fáj, akkor az Isten jelenlétének a hiánya. Ezt nem képes pótolni semmi. Siennai Szent Katalin hasonlatával Isten hidat vert közte és közénk, hogy bármikor eljuthassunk Hozzá éppen Szent Fia által. Van lehetőség a hiány feloldására, csak éppen bennem van-e igény erre? Vagy még mindig holmi érzéki vagy bűnös ragaszkodás melegíti a szívemet ideig – óráig ahelyett, hogy Isten jelenléte adna biztonságot a világ bizonytalanságai közepette. Miért fontos Isten jelenlétének tudata? Mert béke származik belőle, olyan amit a világ nem adhat. Bár sokszor ismételjük, de nem biztos, hogy komolyan vesszük. Nyaralásunkban, vagy pihenésünk közepette jó lenne ezt a magam esetére tovább gondolni. Szeretem-e a Krisztusi békét? Ha igen miért, mert az mindent pótol. Ha nem akkor miért szenvedek hiányában. Miért jó a vértanú szerepében tetszelegnem? A műdal szerint: „Nem kell hősnek lenni, ha nem muszály!”(Konc Zsuzsa). S különben is mi abban a jó, ha az egyénnek nélkülöznie kell a krisztusi békét? Semmi a világon.
Pihenünk, szabadságon vagy odahaza. Ne legyen ez semmittevés. Krisztus Urunktól azt tanultuk, hogy imádságban hálát adott az Atyának a megtett jóért. Jó lenne nekünk is így cselekedni. Dávid a 22. zsoltárban azért hálás, mert Istenre tekint, aki jó Pásztor. Odaügyel mindenre, de szabadságunkat tiszteli. Mi döntünk saját sorsunk felől. Ő kegyelmével támogat, s ezért fontos, hogy hálás lelkületre neveljük magunkat, mert ennek tanúságtevő ereje van. Ámen

Koncsag László a csíksomlyói Mária Rádió Stúdió műsorigazgatója